“Mindig a tudományos érdekek kerültek előtérbe”

By 2011 november 17, csütörtökSajtóközlemények

1991 őszén nyitotta meg kapuit a Diagnoscan Dózsa György úti diagnosztikai központja. Az elmúlt húsz év élményeiről Dr. Balogh Ildikó nukleáris medicina főorvost és Dr. Bazsó Péter idegsebész-neurológust kérdeztük.

1.

Az Ön számára mit jelent a Podmaniczky utca és a Dózsa György út sarkán található diagnosztikai központ két évtizedes működése – kérdeztük Dr. Balogh Ildikót, a Uzsoki utcai kórház Nukleáris Medicina Osztályának osztályvezető főorvosát, a Magyar Orvostudományi Nukleáris Társaság előző elnökét, a Magyar Kardiológusok Társasága Nukleáris Kardiológia és Hibrid Képalkotás munkacsoportjának vezetőjét.

Nagyon izgalmas volt az elmúlt 20 év, és rendkívül sok ötletet adott. Egyrészt, a „természeti környezet”. Ez furcsán hangzik, de a MÁV Kórház területén működő diagnosztikus részleg természeti környezete egyértelműen inspiráló volt. Csakúgy, mint a hangulat, ami a kollégákkal összekapcsolt bennünket, szintén kiemelkedő volt. Nagyon sokat számított a „multi-imaging” jelleg, a nukleáris medicina mellett a radiológia minden területe egy hadszíntéren működhetett.

Hogyan emlékszik vissza a kezdetekre?

Az IMC kialakulásának katalizátora Bazsó Péter volt. Ő jelent meg a Szabolcs utcában, hogy az IMC-be hívjon, a nukleáris medicina szakma képviselőjének. Az első időkben „érkezési sorrendben” sorszámoztak bennünket, én voltam a 13. sorszámú orvos a Nemzetközi Egészségügyi Központban.

Mit kapott ettől a két évtizedes együttműködéstől?

Engem elsősorban a nukleáris kardiológia szépsége érintett. Nagyon sokat jelent számomra, hogy ha nem támogatják a tudományos munkát, akkor bizony a kandidátusi disszertációm sem készült volna el, mert hiányzott belőle az a talán legfontosabb fejezet, ami a legmodernebb technikával készülő vizsgálóeljárásokról szólt. Hosszú hónapok éjszakai munkájának lett az eredménye ez a fejezet, amit az IMC vezetése minden eszközével támogatott. Így történhetett meg, hogy az ischaemiás szívbetegségben a szívizom életképességének vizsgálata SPECT-tel és echokardiográfiával, a két vizsgálat együttes értékelése disszertációm legfontosabb részévé vált. De nem csak a kilencvenes években, hanem ma is, a jelenlegi beszerzések kapcsán is igaz a központ nukleáris kardiológiai tevékenységére, hogy mindig az élvonalban állt. Olyan szoftverek állnak rendelkezésünkre, amelyek csak itt találhatóak meg az országban, ilyen teljes körben.

Hogyan működött együtt a szakma és üzlet?

Úgy érzem, a szakmai célok mindig is nagyon fontosak voltak az IMC számára, hiszen számtalan példa van arra, hogy a tudományos munkát támogatták. Ha a vezetőséggel közösen úgy láttuk, hogy komoly szakmai eredményt hozhat az adott téma, támogatták annak megvalósulását. Ezekben az esetekben az üzleti megfontolások a szakmai prioritások mellett eltörpültek. Ráadásul technikai szempontból is mindig az ország élvonalába tartozott a központ, a minőségi szakmai munkához minden feltétel adott volt az elmúlt két évtizedben.

Miben járult hozzá a központ a nemzetközi és magyar szakmai kapcsolatok fejlesztéséhez?

Például 2002 tavaszán Ausztráliában tartották a kardiológiai világkongresszust, amely négyévente kerül megrendezésre. Ekkor nagyon izgalmas témán dolgoztunk kardiológiai multiimaging témakörben, és a központ támogatásával tapasztalatainkat be is mutathattuk a Sydneyben. Az üzleti elvek alapján működő cég igen gyakran a tudományos érdekeket helyezte előtérbe. Ezzel komoly szakmai értéket is hoztunk létre, hiszen azáltal, hogy ilyen széles körben magas szintű szakmai feltételeknek megfelelően és nagy számban végezzük a nukleáris kardiológiai vizsgálatokat, annyira jó klinikus–diagnoszta kapcsolat alakult ki, hogy mindenki, aki ezen a területen dolgozik, többek között ennek is köszönheti országos szakmai elismertségét. A központ széles körű, baráti kapcsolatrendszere a szakembereket is megfelelő pozícióba hozta.

2.

Hogyan jött létre a Nemzetközi Egészségügyi Központ? – kérdeztük Dr. Bazsó Péter idegsebész-neurológust, az MH Honvédkórház orvosigazgatóját.

1990-et írtunk, az országban egyetlen MR működött a Határőr úton, és a CT-berendezéseket is egy kézen meg lehetett számolni. Neurológus-idegsebészként rá kellett jönnöm, hogy a szakmánk moccanni sem tud képalkotó diagnosztika nélkül. Az is világos volt, hogy a MÁV Kórház nem lesz képes belátható időn belül érdemi fejlesztést végrehajtani a képalkotás területén. Ekkor bukkant fel Magyarországon egy befektetői csoport, amely ötmillió dollárt szeretett volna a képalkotás fejlesztésébe befektetni, de hiányzott a koncepció arra, hogy ez pontosan hogyan valósuljon meg.

Milyen érdekeket kellett összehangolni?

Abban biztos voltam, hogy a kórház számára a fejlesztés óriási lehetőséget jelent. Azt kellett kitalálnunk, hogyan tudjuk elérni, hogy a mi szakmai szempontjaink érvényesüljenek, és olyan feltételeket alakítsunk ki, amelyek a beruházónak is megfelelnek. Olyan megoldásra volt szükségünk, amely több szakma igényeit is kielégíti, úgy, hogy a beruházó-befektető sem jár rosszul. Egyben azonban egészen biztosak voltunk: nem szabad magánszolgáltatást nyújtani akkor, amikor a közellátás ennyire kielégítetlen. Ezt nem lehetett politikailag felvállalni. Azt a feladatot kellett tehát megoldanunk, hogy közfinanszírozásból közellátás valósuljon meg, de a gépeket, a diagnosztikai szolgáltatást a magánbefektető nyújtsa.

Végül milyen koncepciót valósítottak meg?

A megoldás az volt, hogy az amerikai mosodákhoz hasonló modellt dolgoztunk ki: a mosodaszalon tulajdonosa odarakja a mosógépet, aki pedig mosni akar, az magával hozza a mosnivalót. A berendezések a MÁV Kórházba kerültek és a központ – az összes többi intézménnyel azonos feltételekkel – szerződést kötött a társadalombiztosítással. Együttműködtünk azokkal az intézményekkel, amelyeknek nem volt CT-je, MR-berendezése, izotóp laboratóriuma, viszont szerettek volna ilyen vizsgálatokat végezni, és fontosnak tartották, hogy saját szakembereik is a központban dolgozzanak. Így sikerült a betegek számára folyamatos ellátást biztosítani, a leletek a beküldő intézmények szakmai elvárásainak megfeleltek és radiológusaik is megtanulták a szakmát. Ennek köszönhető, hogy a ma képalkotó diagnosztikával foglalkozó orvosok döntő többsége az elmúlt két évtizedben megfordult az IMC-ben, és több mint öt PhD-dolgozat készült az ott végzett munka eredményeinek felhasználásával.

Mi volt az Ön szerepe a központ működtetésében?

Én inkább egészségügyi garanciális elem voltam, illetve találó a Balogh Ildikó által említett katalizátori hasonlat is. Miután nem akartam a gyógyító egészségügyet elhagyni, úgy csatlakoztam, hogy az IMC orvos-igazgatói feladatait a MÁV Kórházban végzett idegsebészeti munkám mellett végeztem. Én voltam az ő szakmai atyjuk-anyjuk. Számomra nagyon fontos volt, hogy miután nem lettem a rendszer érdemi része, és végig a klinikum által felvetett igények kielégítése vezérelt, ezért olyan kapcsolatot tudtam kialakítani, amelyben nem kellett lényeges szakmai kompromisszumot kötni. Tudom, hogy minden magánszolgáltató szereti megnézni, hogy mire költ – ezt érdemes lenne megtanulni tőlük –, de ha én azt mondtam, hogy valamin szakmai okok miatt nem lehet spórolni, akkor azt a tulajdonosnak el kellett fogadnia. Ez a szemlélet vonzotta is az orvosokat, hiszen nem voltak olyan korlátok közé szorítva, amelyeket nem tudtak szakmailag elfogadni.

Hová fejlődött két évtized alatt az IMC-modell?

Az eredményt nem nekem kell megítélnem, a számok magukért beszélnek. Ma Magyarországon 12 helyen, köztük két egyetem teljes diagnosztikáját működteti a Diagnoscan Magyarország, Európában pedig 145 helyen található affidea képalkotó diagnosztikai központ. Úgy tűnik, a modell mind szakmailag, mind üzletileg sikeres.

Forrás: radiologia.hu