Nem sikerült megfékezni az orvosok elvándorlását

By 2011 július 17, vasárnapHírek

A betegek nem mehetnek az elvándorló orvosaik után, a helyzet drámaibb, mint gondoltuk. Gaál Péter és Papp Magor tüzekről, tűzoltásról és az egészségügyi rendszerváltozásról beszélt lapunknak.

Niczky Emőke: A fiatal orvosok felvállalták, hogy a betegek érdekében is letétbe helyezik a felmondásukat. Az idősebb doktorok ezek szerint jól érzik magukat?
Papp Magor:
Szerintem már senki nem érzi jól magát a magyar egészségügyben, sem a dolgozók, sem a betegek. Régóta áldatlan állapotok uralkodnak, de most került munkaközelbe egy olyan generáció, amely sokkal kevésbé köt kompromisszumot, és ha azt látja, hogy nem tudja a szükséges életfeltételeket kialakítani, sokkal hamarabb feláll és elmegy. Ugyanakkor azt is kell látni, hogy a példaképeik, a negyven-ötven éves, tapasztalt kollégák nyelvet tanulnak, és szintén csomagolnak, tehát a kettő egy időben történik. Nem csak a miénk ez a mozgalom, csupán mi vagyunk a hangosabbak.

N. E.: Mióta ilyen rossz a helyzet?
Gaál Péter:
Eróziós folyamatról van szó, amely egyre erősebb, és talán most érkezett el a fordulópont. Ha nem lenne ez az akció, akkor is súlyos problémákkal kellene szembenézni, csak éppen csendben menne el ugyanennyi ember.

N. E.: A rossz nyelvek szerint kontraszelektív a dolog, a jók mennek, a kevésbé sikeresek maradnak.
G. P.:
Szerintem nem erről van szó. Sok orvos számára fontos a hivatás, és hogy itthon maradjon, s ezért vállalja a sanyarú körülményeket is. Azonban tisztességtelen dolog a hivatástudatra apellálva elvárni, hogy az orvos embertelen körülmények között, megalázó fizetésért robotoljon. Ráadásul tény az is, hogy a döntéshozók nem feltétlenül szembesülnek a folyamatokkal, félinformációk alapján ítélik meg a teljes egészségügyi rendszert. Tipikusan azért nem szoktak hozzányúlni a bérezéshez, mert azt gondolják, ott a hálapénz, a doktor tehát mindenképpen megél. Valójában viszont csak kevés helyen van hálapénz, és nincs rendjén, hogy egyáltalán létezik.
P. M.: Az egészségügyben nem történt meg a rendszerváltozás. A tapasztaltabb kollégák azért vannak még itt, mert beáldozták az életüket. Sokuknak rendezetlen a magánélete, ismerek olyan középkorú kollégát, aki még mindig a szüleivel lakik. Sokan kiégtek, a betegek gyakran találkoznak fáradt orvosokkal. Sokan beletörődtek a helyzetükbe, aki tud, megpróbál valamilyen második lábon állni, félig-meddig kilógni a közfinanszírozott egészségügyből, vagy pedig elmenekül.